Juhász Tibor: Amire telik
Nem tetszik Juhász Tibor legújabb verseskötete, az Amire telik.
A vékony, (tokkal-vonóval, Scolar-reklámmal) hetvenkét oldalas kötet három címtelen ciklusban negyvenegy szöveget tartalmaz. Ezek mindegyike jellemzően a társadalmi nyomorról szól, többnyire az északkelet-magyarországi szegregátumok, a szegények és a melósok élethelyzetei jelennek meg. Az új kötet a tárgyilagos (tárgyias?), olykor a tudományos, deskriptív beszédmód hangvételével kísérletezik, tudatosan és eltökélten alakított puritán poétikájában éppúgy ráismerhetünk a szigorú szerkesztői ethoszra, mint a hivatkozásjegyzéket, bibliográfiát gyártó tudóséra. És hadd jegyezzem meg: a takarékosságban, a kimértségben, a mértékletességben, a puritánságban mindig van valami rokonszenves. (Bár, mint oly sok minden, ez is kétélű fegyver, ennek is megvannak a maga veszélyei.) Ebben olyan szempontból nincs újdonság, hogy a huszonnyolc éves szerző korábbi kötetei – az Ez nem az a környék (versek, Apokrif–FISz, 2015) és a Salgó blues (novellák, Scolar, 2018) – is ebben a témakörben voltak leginkább érdekeltek. Sőt, aki figyelemmel követi Juhász munkásságát, az folyóiratközlésekben találkozhatott már a Lyukóvölgy címen évek óta készülő szociográfia/szociografikus regény részleteivel is. Mégis megütköztem kissé, amikor új kötete online bemutatóján Juhász azt nyilatkozta Béres Zsuzsa szociológus kérdésére válaszolva, hogy életműben gondolkodik, és elképzelése szerint minden kötete más-más (poétikai) megközelítést alkalmazó feldolgozási kísérlete lenne a (mély)szegénység témakörének – amellyel, úgy hiszi, dolga, hivatása, küldetése van (sőt, mint mondja, tematikus kalandozásai csak megerősítették abban, hogy ezzel foglalkozzon).
Az alakuló életmű tematikus monotóniája előbb-utóbb mindenképpen felmerülne a recepcióban. Ám ez a nyilatkozat mintha rátenne erre egy lapáttal. Olyan mértékű elkötelezettséggel szembesültem ebben a kijelentésben, amit bénítónak gondolok. Miképpen vonhatok bírálat alá egy ennyire tudatosan művelt, elkötelezett, elhivatott projektumot? Ez a kérdés még égetőbb úgy, hogy egyébként nincs ideológiai vitám a művel. Ám a szigorúan esztétikai bírálat is óhatatlanul maga után vonja, hogy a mű nem tudta maradéktalanul-makulátlanul megfogalmazni mondandóját. A tudatosság, a belevetett hit láttán azt a kérdést is nehéz – mert illetlennek tűnik – feltenni, hogy vajon nem fog-e lassacskán kiüresedni a szegénységtematika. Pedig azt feltételezem, középhosszútávon a szerző számára is terhes lesz/lehet ez a konceptus. Arról nem beszélve, hogy az utóbbi években, igaz, főleg a próza műnemében, akár „szegénységirodalmi konjunktúráról” is beszélhetünk (lásd Barnás Ferenc, Borbély Szilárd, Kiss Tibor Noé, Milbacher Róbert, Szilasi László, Tóth Krisztina prózáit, költészetben Bertók László, Deák Botond, Erdős Virág, Fehér Renátó, Kántor Péter, Krusovszky Dénes, Röhrig Géza, Sajó László, Schein Gábor, Szálinger Balázs, Takács Zsuzsa, Tóth Krisztina egynémely versét) – e kontextus erősen nivellálni képes Juhász törekvéseit. Ezért bízom abban, hogy amikor eljön ez a pont, akkor lesz tere és ereje megújulni.
Hogy a témaválasztással mennyire korlátozza le magát a szerző, majd az idő eldönti, így ez most talán nem is annyira fontos kérdés, mint a művek esztétikája, poétikája. Juhász első verseskönyvét talán az aktivista címkével lehet leginkább illetni. Két okból is: hagyománytudata hangsúlyosan kapcsolódott a magyar aktivizmushoz, tehát a történeti avantgárdhoz, Kassák körének korai irodalomeszményéhez („A Kassai út lejtőjén gurul a nap. / Utolsó percei naranccsá festik / az ablakokat, és az eső utáni / kerítések cseppjeibe ragadva, / erejüket sokszorozva hullnak alá” – Kassai út). Ugyanakkor ezt a hagyományt sikerült úgy aktualizálnia, hogy a művek – értsük jól – képesek agitálni az olvasót, az első kötet versszituációi többnyire könnyen átélhetők: „Ha nem tudsz sírni, férfivá lettél, / mondtad a borozó előtt. […] Hazafelé egy nedves kirakatban / szemem fölösleges árkait néztem. / Még két sarok, és balra rögtön / az első ház, ahol az ihletnek kell várnia. / Csak álltam, fejem fölött lépcsőszerű / fények ordibáltak, és próbáltam / elfogadni, amit a pincérnek is mondtál, / ha nincs édes, akkor jó lesz a száraz is” (Jó lesz a száraz is). Felfogásom szerint az aktivizmus és az agitáció úgy történik meg, hogy az ismerős helyzeten és témán, valamint a megszólításon túl az igei metaforák („gurul a nap”; „fények ordibáltak”), ha lehet, még erősebben, elemien a versszituációba rántják az olvasót.
Miután a szerző életműben gondolkodik, talán megengedhető, hogy egy mérlegen mérjem a lírát és a prózát. A Salgó blues tárcaméretű novellák füzére volt, de az Ez nem az a környék szövegeiben is gyakran bújtak meg narratív szálak. Spekulálok csupán, de azt hiszem, azért, mert a mélyszegénység élethelyzetei jelenetekben, történetekben plasztikusabban, beszédesebben ábrázolhatók. A prózai szövegekben a narrativitás, a szociografikus látásmód mélyült el. Azt hiszem, a tematikai fókusz is itt élesedett ki: amíg az első kötetben megjelent a nagyvárosba költözés idegenségének a fiatal költőknél gyakori témája – igaz, Juhász tollán az általánosnál nagyobb szociális tétekkel –, addig a Salgó blues, amiképp már a címe is mutatja, a nógrádi világra koncentrált. Ugyanakkor a novelláknak van némi szatirikus éle is, ami a résztvevő megfigyelő, újságíró vagy szociológus énelbeszélő és a megfigyelt figurák és világuk ironikus feszültségéből fakad. Az első két kötet beszélőinek pozíciókülönbségei is szembetűnők: amíg az Ez nem az a környék figurája/figurái a szegénység, a szegregátum és a nagyváros világa közötti köztes, ennél fogva drámai helyzetben van/vannak, addig a Salgó blues narrátorának pozíciója eltávolított, érintettsége sokszor csak az interjúkészítőé. Ebben a tekintetben viszont az Amire telik összetettebb képletet mutat: az egyes versek lírai énjei hol hangsúlyosan a szegregátum világának részei-részesei („Az állomás melletti garázssorhoz indulunk. / A pajszert ő viszi. // Letöri a lakatot […] Összerezzenek, ahogy apám tüsszögni / kezd a portól” – Kereset), máskor köztes figura („Lassan odanyújtottam neki / leendő kamaszkora első farmernadrágját” – Kényszerméret), megint máskor a versekben esetlegesen felbukkanó megfigyelő kívülálló („Máskor napszemüvegben, hosszú ujjúban / láttam, próbáltam nem észrevenni, / ahogy nevetés közben a bordáihoz kap” – Szem előtt), de vannak egészen személytelenül, objektívan megfigyelt-leírt szituációk is („Télen rongyokat csavarnak rájuk, / gallyakat raknak köréjük, / felgyújtják a közkutakat, / és ha nem kezdenek azonnal égni, / benzinnel, hígítóval, dezodorral / hívják életre a lángot. / Figyelik, / ahogy a tűz egyre nagyobb / körben olvasztja a havat” – Tűznéző).
Rendkívül beszédesek – hogy azt ne mondjam, már-már önleleplezők – az egyes kötetek mottói a követni kiszemelt hagyomány vonatkozásában. Az Ez nem az a környék mottója Kassáktól származik. A Salgó bluesé Mészöly Miklóstól. Az Amire teliké Oravecz Imrétől. És az új versek leíró dísztelenségét szemlélve valóban aligha találni egyértelműbb elődöt Oravecznél. Aki ugyanakkor – bár tudom, hogy ezzel a szakmai konszenzustól távoli különvéleményt jelentek be – számomra igencsak megkérdőjelezhető hagyományelem. Történeti jelentősége természetesen elvitathatatlan. Depoetizáló programjával a hetvenes években Petri és Tandori mellett alapvető fordulatot hozott a magyar költészetbe. Ám ha a Távozó fa (2015) szövegeit, illetve az utóbbi években folyóiratokban olvasható, előbb Feljegyzések naplemente közben, majd Alkonynapló címmel közreadott rövid írásait szemlélem, többnyire azt érzem, túlfutott ez a program, és cseppet sem tűnik magától értetődőnek a 2020-as években az oraveczi útra lépni. Oravecznél odáig haladt előre a depoetizálás, hogy a műnemi és a műfaji határok elmosódtak, és a Távozó fa szikár költeményei közé olykor bizony olyan írások vegyülnek, amelyeket hajlamos vagyok inkább magánérdekű feljegyzéseknek és mosócéduláknak tekinteni. (Például: „Az anyja mindent bevetett ellenem az elhelyezési perben, / a családi erőszak hamis vádját is, / azt állítván, hogy tettleg bántalmaztam a fiunkat, / és a bíróság előtt ezt azzal az igaz állítással próbálta bizonyítani, / hogy Ondrok gödre című regényemben ifjabb János veri a fiát.” – Bizonyítás) De jellemzőnek tartom azt is, hogy a folyóiratok ingadoznak: az Alkonynapló darabjait hol prózakölteményekként a versrovatban, hol rövidpróza-sorozat részleteiként a prózarovatban közlik. Megítélésem szerint talán a műnemi-műfaji képlékenységnél is többről van itt szó: Oravecz azon a határvidéken jár, ahol a szöveg olykor megszűnik közérdekűnek lenni vagy tartalma, vagy megformáltsága miatt. Ráadásul van valami patetikus és önhitt abban az elképzelésben, hogy a dísztelenül odarakott szövegek megállnak magukban.
Ez az Oravecz-recepciótól igencsak elkülönböző diagnózis mindenekelőtt természetesen rólam, az én olvasásmódomról szól, talán mégis képes megvilágítani, mi a gondom Juhász új írásaival. Tulajdonképpen az a – feljebb még puritán poétikának nevezett – nyelvi ugar (vagy stílszerűen: nyelvi szegregátum?), ami nemegyszer arra késztet, hogy megkérdőjelezzem a szövegek költészet és/vagy irodalom voltát. Amennyiben a műnek volnának metapoétikus ambíciói – mint ahogyan egyébként az utóbbi időben Juhász több kortársának művei mutatnak ilyen ambíciókat –, ez akár érdekes is lehetne. De nem látok ilyen törekvéseket Juhásznál. Amikor akár imitációval, akár readymade-kollázzsal a szakszövegek vagy a zsurnál műfajok nyelvével kísérletezik, mintha annak se a költői nyelv határainak a tágítása lenne a célja – mint ahogy felfogásomban ennek a játéknak általában –, nem a bikkfanyelv poétikai potenciálját kutatja. Mindennek tematikai jelentősége van. Az a gyanúm, amikor Juhász ezeket a költeményeket írta, a szegénység problémája lebegett a szeme előtt, és nem foglalkoztatta a költészet, az irodalom mint probléma, mint kihívás. Attól tartok tehát, hogy tudatossága tematikai, de nem poétikai.
„Az emelkedőkkel szabdalt völgyet a patak / és az azzal párhuzamosan futó vasút / is keresztülmetszette. // A terület ipari múltja megnehezítette / a munkát, hiszen aknák rejtőznek / a mélyben, a sokemeletes lakótömbök / felhúzása lehetetlen. // A tervezőknek ezért többnyire kisebb, / vízszintes futású házakkal kellett / beépíteniük még a kieső területeket is. // A terveket túl erős kézzel vésték papírba, / a feladatokat olyan egyenlettel oldották meg, / amiből kihagyták az embert. // Elnéptelenedik a megyeszékhely.” Ez A város és alkotói című költemény, de hasonló szöveg a Panelring is: „Felmásznak a csövekben, / a lakásokba a vécéken keresztül / jutnak, a legkisebb lyukon / is átpréselik magukat. // Hallani lehet, / de megkülönböztetni nem / a falak roppanásait / a fogak rágáskényszerétől. // Csak akkor támadnak, / ha sarokba szorítják őket. / A szakértő szerint nem élelmet, / életteret keresnek.” Mindkét idézett írásban közös, hogy a forrásuk szerepel a kötet végi felhasznált irodalmak listájában: előbbi egy salgótarjáni helytörténeti kiadványból, utóbbi egy szegedi férfi bizarr esetéről szóló újságcikkből dolgozik. Ám a szövegek önmagukban is árulkodnak erről, ha például az utolsó mondataikat nézzük, azok feltűnően nem lírai mondatok, sőt, olyan didaktikusak, mint amikor egy Szomszédok-epizód végén Lenke néni a kamerába mondja az áhított tanulságot. A sortöréseket se érzem igazán jónak: amikor nem (tag)mondathatáron van a sorvég, kizökkent. Ezek ugyanis nem soráthajlások, hiszen poétikailag-szemantikailag nem gazdagodik tőlük a vers. De szándékolt kizökkentésként, funkcionális hibaként is nehezemre esik e sortöréseket olvasni, mivel nem koncepciózusnak, hanem esetlegesnek látom őket. Ha azt a provokatív kérdést szegezem ezeknek a szövegeknek, hogy miért vannak versszerűen sorokba tördelve, s mi történne akkor, ha folyószövegként, prózai tördelésben olvasnám – úgy azt válaszolhatnám, lényegében semmi nem változna, csak fölmondanánk azt a szerződést, hogy nekem ezeket az írásokat az intenció értelmében lírai szövegekként kell olvasnom.
Nem látom mindennek a poétikai tétjét, így nem gondolom, hogy a líra antilíra általi (ismételt) provokációja zajlana. (Persze az is lehetséges, hogy Juhász egyszerűen csak szerencsétlenül, de legalábbis nem az én ízlésem szerint appropriálta-preparálta a forrásszövegeket.) Éppen ezért tartom túlságosan jóindulatúnak azt a felvetést, amely egyfajta funkcionális esztétika jegyében megengedi azt az értelmezést, miszerint a nyelvi kopárság az ábrázolt krízis(ek) koncepciózusan alkalmazott adekvát megjelenítésmódja lenne (vö. Fekete Richárd: Esztétikai segélykiáltás, Jelenkor, 2021/10, megjelenés előtt). Ha vannak is a kötetnek olyan szövegei, amelyek igazolhatják ezt az állítást, akkor is hiányolom a kötet egészéből a nyelvteremtést, a koncepciózus formanyelvet. Tehát egy olyan nyelvi víziót, ami megértetné velem, hogy Juhász miért éppen és mindenáron verset és nem szociológiai tanulmányt vagy dokumentumfilmet (stb.) készített anyagából.
S ennek kapcsán kénytelen vagyok Juhász új kötetének nyelvi teljesítményén gondolkodni – nem függetlenül két szövegtől, melyek akkor láttak napvilágot, amikor erre a kritikára készültem. Az egyik Milbacher Róbert A magasirodalom lektűrösödéséről című nem problémamentes, de provokatív esszéje (Élet és Irodalom, 2021. július 9.), a másik Nyerges Gábor Ádámnak a kortárs költészeti szcénára is kitérő Juhász Márió-kritikája (Alföld Online, 2021. augusztus 3.). Ezek mellett felidéződik Lapis Józseffel folytatott beszélgetésünk is, amelyben Lapis az angol issue (’probléma’, ’ügy’) fogalom kölcsönvételével beszélt hasonló jelenségről (Kortárs irodalom és kritikai diskurzus – mikor a kritikusok közé begurítod a labdát… I–II., Műút Online, 2019. március 19–20.). E szövegek egészen különböző gondolatmenetéből számomra most az a más-másként megfogalmazott észrevétel fontos, hogy az utóbbi évek irodalmi termelésében olyan tendencia is jelen van, amely nem a nyelvi teljesítményt részesíti előnyben. Ezzel összefüggésben az is említendő, hogy – az irodalom mindenkori létmódjához hűen – az irodalmi megszólalásnak vannak köznyelvesülő, kritikátlanul átvett-elsajátított aktuális trendjei – és hasonlóképpen vannak trendi témái is. „A kortárs irodalmi jelenségek saját eredetiségük illúzióját azzal keltik fel, hogy olyan témákat dolgoznak ki, melyek aktuálisan foglalkoztatják a kor társadalmát, sőt többnyire a politikai közbeszéd tárgyait képezik. Természetesen ez üdvözlendő jelenség, hiszen legalább fenntartja az irodalom iránti igényt, ugyanakkor mindez igaz a NETFLIX vagy az HBO kiváló sorozatainak jelentős hányadára is. Az identitáskérdések (nemi, szexuális, vallási), az abúzus, a menekültügy, a klímakatasztrófa, a társadalmi igazságosság kérdése, a diktatúrák színeváltozásai olyan témák, amelyek garantált sikert jelentenek a kortárs irodalmi térben, ugyanakkor semmiképpen sem erősítik az irodalom heurisztikus funkcióját, hiszen nyilvánvalóan ezeknek a témáknak csupán médiumául szolgál az irodalmi forma, nem pedig kizárólagos, máshol fel nem lelhető forrásául.” – írja Milbacher némi elitista dohogással. És később: „A politikai közbeszéd kortárs témáinak irodalmi műben való megjelenése (menekültügy, nemi, faji, szexuális kisebbségek jogai, szegénység, klímaválság) nyomán manapság új fejlemény a »balos giccs«, amely nem megteremti, hanem közvetíti és illusztrálja a vizsgálat alá vett problémákat.”
Sietek leszögezni: Juhász Tibor témaválasztása nem trendkövetés – de azt is látni kell, hogy három kötetével Juhász a fent említett „szegénységirodalmi konjunktúrának” talán legelhivatottabb szereplője és folytatója. Azt gondolom, hogy ha egy gondolat erejéig igazán komolyan vesszük Milbacher felvetését, miszerint az irodalmi műveknek olyan tudást/élményt kell szolgáltatnia, amely más médiumok műveivel nem helyettesíthető, úgy Juhásznak (és társainak, társainknak) hamarosan el kell gondolkodnia azon, miképpen is nyúl témájához. Megelégszik-e a poétikai mintakövetéssel egyfelől, másfelől a szegénység témájának-problémájának láthatóvá tételével, közvetítésével. Vagy mind nyelvileg, mind szemléletileg összetettebb módját kísérletezi ki a – minek is? a szegénységirodalomnak? (Vajon ez a hipotetikus új megközelítésmód illethető lenne-e még ilyesfajta egyszerűsítő címkével?) Ezen a ponton persze végképp be kell látnom, hogy a számonkérésem szigorú, és valójában nem is csupán Juhász Tibor, hanem a kortárs magyar költészet vagy irodalom felé irányul. Ettől függetlenül azt gondolom, olykor érdemes feltenni magunknak és másoknak a nagy kérdéseket is. És az sem kizárt, hogy Juhász következő művével komolyan megválaszolja majd őket. A lehetőség adott, a képessége megvan hozzá, hogy a témafelmutatás mellett komplexebb formakultúrával álljon elő: hogy a szegénység krónikásából a szegénység (vagy bármi más) költője legyen.
Juhász Tibor: Amire telik, Scolar, 2021, 72 oldal, 1790 Ft
Hozzászólások